Majdnem kitanultam...

(Arra gondoltunk, hogy felkérjük Krisztinát, mesélje el, hogy hogy élte meg az elmúlt éveket. A cél az volt, hogy az ő nézőpontjából is megismerjük az elmúlt - legkevésbé sem unalmas - éveket. - a szerkesztőség)

2015-ben ismerkedtem össze a Magyar Optikus Ipartestület nevével. Igen, csak a nevével, mivel az akkori honlap majdnem csak ennyit tartalmazott, szinte lehetetlen volt felkészülni belőle egy állásinterjúra. Nem úgy most…! De visszakanyarodva az elejére, már az is érdekes volt, ahogy „idekerültem”. Aki meghallgatta a MOI irodájáról szóló podcast adást, az most nyugodtan ugorjon lejjebb a cikkben pár sorral. Szóval egy társadalmi szervezetnél dolgoztam már akkor is, és az ottani szervezet egyik szakosztály vezetője, aki nem mellesleg a heves megyei ipartestület elnöke is volt, szólt, hogy van egy álláspályázat, legyek kedves leadni a jelentkezésemet, mert „éppen engem keresnek”. Nem vettem komolyan, de aztán a határidő előtti éjjel mégis elküldtem azt az önéletrajzot. Emberileg és a munka szempontjából is addigi életem legjobb döntése volt! Már az interjú közepén éreztem, hogy nem lesz itt gond, tényleg itt a helyem! Első beszélgetésünk leendő főnökömmel rendkívül jó hangulatúra sikerült, a kezdeti nyomasztó érzésnek egy pillanat alatt hűlt helye lett, mikor kedélyesen arról kezdtünk el beszélni, hogy mit tudok, miért pont ide jelentkeztem, mit látok kívülállóként a szervezetről. Azonnal éreztem, hogy ez a munkahely mást tartogat nekem, mint az eddigiek. Persze az segítség volt, hogy már akkor kb. 23 éve a non-profit szektorban dolgoztam, de egy új szervezet megismerése és a lehetőségek feltérképezése azonnal gondolkodásra, fejlődésre sarkallja az embert. Szóval 2015 májusában léptem át azt a bizonyos küszöböt és egyből a mélyvízben találtam magam. Fel kellett építeni egy olyan szervezetet, amely bár jól működött, megvoltak az értékei, az érdemei, de valahogy mégis valami visszatartotta abban, hogy igazán a helyén kezelje a szakma. Az akkori elnökségtől először azt kaptam feladatul, hogy tekintsem át az iratanyagokat, tegyek javaslatot a működőképesség jobbítására. Lelkesen vetettem bele magam a feladatba: első ízben kipakoltuk az irodát, az akkori hatalmas tárgyalótermet elborították az akták és az iratanyagok. Egy hónapnyi rendező munka után egy letisztult iroda és egy négy oldalas összefoglaló várta az elnökséget a nyári szabadságukból visszatérve. És elkezdődött az itt töltött nyolc évem…

Munkám során megismerkedtem a szakma alapjaival, a szakmát szabályozó rendeletekkel, a szakma kiváló művelőivel, a kézműves ipar szerintem egyik legizgalmasabb szakmájával, az optikus mesterséggel. Lenyűgözött az, hogy – más társadalmi szervezetekkel ellentétben – az Ipartestület mennyi mindent ad a tagságának, mennyi mindennel segíti őket, hogy igazán a munkájuknak élhessenek és ne kelljen a bürokrácia tengerébe fulladozva tengetni vállalkozói létüket. Nem győztem hangsúlyozni az elnökségnek, hogy ez páratlannak és kiemelkedőnek számít a non-profit világban és legyenek arra büszkék, hogy ezt a szervezetet vezetik, és azok is büszkék lehetnek, akik csatlakoztak tagként a szervezethez. Ezt ma sem gondolom másképp.

Persze nem volt idegen terület a rendezvényszervezés sem. Az Optika Hungary-vel először az iratanyagokból ismerkedtem meg, hiszen nekem jutott a feladat, hogy rakjam rendbe a rendezvény anyagait. Már akkor láttam, hogy milyen óriási mozgató ereje van az optikus közösségnek, az elnökségben dúló jobbító szándéknak és az optikusok,  optometristák tanulási vágyának. Ez áthatott a dokumentumokon keresztül is. 2016-ban pedig átestem a tűzkeresztségen: a nagyker szekció elnökével közösen megrendezhettem életem első önálló szervezésű rendezvényét, a Látszerész Szakmai Napot – felnőttkori nevén az Optikus Szakmai Napot. Elbűvölt a szakma színessége, az optikai „csillogás”, a szuperebbnél szuperebb extra szemüvegkeret és napszemüveg kínálat, az optometristáknak tartott komoly előadások és a szakemberek, akikkel immár irodavezetőként beszélgettem. Büszkén mentem végig az asztalok között azzal az érzéssel, hogy én is benne voltam, hogy ez létrejöhetett. És akkor még nem láttam a tihanyi rendezvényt, hogy abból mi is kerekedik ki!

Ezután már minden ment a maga útján: az elnökség jóváhagyásával technikailag felfejlesztettük az irodát, megújítottuk a honlapot, megváltoztattuk a tagsággal való kapcsolatot, működőképessebbé tettük a szekciók munkáját, magazint adtunk ki és kialakult egy valódi társadalmi szervezet, amely tulajdonképpen mindig is megvolt, csak elő kellett csalogatni rejtekéből és igazi reflektorfényt adni neki, hogy mások is lássák: itt vagyunk és segítünk! Nektek, a szakmának. A változás irányára kezdett a szakmai társadalom is felfigyelni, amelyet legjobban abból tudtunk mérni, hogy elindult a tagság létszámának fokozatos emelkedése. Rendezvényeinken több ezer szakember és látogató fordult meg, akik szinte követelték a szakmai továbbképzéseket, a kiállításokat, a börzéket, az Optikai Magazin rendszeres kiadását. Aktív és felelősségteljes részese lehettem négy Optika Hungary és három Optikus Szakmai Nap szervezésének. Utólag bevallom, felemelő érzés volt, bár a szervezés közben mindig ott bújkált bennem az elégedetlenség, a „lehetneezmégjobbis” érzése. Így visszatekintve azonban el kell ismerjem, hogy elégedettnek kell lennem, hiszen egy „sikersztori” vonaton ültem, közvetlenül a vezetőfülkében.

Hogy mit szerettem a munkámban irodavezetőként? Erre könnyű válaszolnom: mindent. Azt is, amikor elégedetlen voltam valamivel és addig mentem, míg ki nem nyomoztam, hogyan lehet azt máshogy; vagy amikor addig ismeretlen feladatba csöppentünk; de azt is, mikor a telefon végén az elégedetlenség hangja a beszélgetés és a segítségnyújtás hatására átváltozott a hála hangjává. Ezekért a pillanatokért érte meg itt dolgozni. És hogy mit nem szerettem a munkámban? Ha nem voltak kíváncsiak a véleményre… De megsúgom, ilyen itt nem nagyon volt!

A Magyar Optikus Ipartestületben dolgozni igazi kihívás és felelősség volt. Emberileg és szakmailag is. És nem bántam meg egy percig sem. Az itt töltött 8 év alatt különleges embereket ismertem meg, akik nemcsak szakmai tudásukkal, hanem személyiségükkel is kiemelkedtek a szakma résztvevői közül. Neveket nem említenék, hiszen sokan vannak, akik iránt így érzek és egyiküket sem szeretném azzal megbántani, hogy véletlenül kihagyom a felsorolásból. Így nektek csak annyit üzennék e hasábokon keresztül, hogy köszönöm, hogy megismerhettelek titeket, hogy együtt dolgozhattam veletek!!!

Én úgy látom, hogy ennek a szakmának igenis van jövője, hiszen, ha eljutottunk rendezvényünkkel a „kicsi MIDO” jelzésig, hiszem, hogy a megújult vezetéssel eljutunk „a szakma legtöbbet adó társadalmi szervezete” kitüntető címéig is. Összefogással, közösséggel, szakmai széthúzás nélkül, józanul gondolkodva, humorral és komolysággal felfegyverkezve a Magyar Optikus Ipartestület mindig a vállalkozások mellett állhat és segítheti azokat a szakembereket, akik tisztelik az iparos világot, fontos nekik a szakma tisztasága és hitelessége.

A cikk aprópója azonban a búcsú. Pont a podcast adás alatt döbbentem rá, hogy évek óta ugyanazt csinálom és bár majdnem kitanultam ezt a szakmát (is), ez mégsem elég. Új típusú kihívásokra vágyom, új szakterületre, új élményekre, új tanulásra, fejlődésre. Ezért a döntés, ezért a váltás és ezért a búcsú. Remélem megértitek.

Tisztelettel:
Kiss Krisztina